Túl vagyunk egy havas, csúszkálós, farolgatva kanyarodós hétvégén. Az átlagsebességgem akár még a 70 km/ órát is elérte. Na igen... A Mercedes és a hátsókerék meghajtás.:-) A szokásos "szombat esti lázon" túl megint sikerült egy jó kis taxis "csemegébe" botlani. Egy igazi szociális fuvar volt. Így hívom azokat a fuvarokat, amik az átlagnál nagyobb türelmet, szociális érzékenységet igényelnek. Ahol kitörhet belőlem a Terézanyu. Én nem tudom, de engem ezek valahogy mindig megtalálnak. Felhív tegnap éjjel fél 2-kor egy fiatal nő, hogy neki sürgős segítségre van szüksége. Egyszer-kétszer hazavittem már az autóbalesete után és elkérte a számomat. Kérdezem, mi a gond. Neki azonnal be kell mennie a klinikára. Először azt hittem, hogy freisingi kórházról van szó, de nem. Egy kb 40 km-re lévő pszichiátriai klinika nevét mondja. És hogy ő már volt ott többször.(én is, de szerintem nem ugyanolyan minőségben -szerencsére...)És hogy nagyon túlterheltnek érzi magát és azonnal be akar menni. De éjjel fél 2-kor?? Ez a lányka szegény egy olyan személyiség,akit a kriminológia áldozattípusnak nevez. Akivel mindig történik valami, akivel minden megesik. Engem leginkább egy kis egérkére vagy pocokra emlékeztet, aki fölött ott köröz a sas, hogy lecsapjon rá. Olyan igazi kis szerencsétlenke. Persze kedves, hálás és jóindulatú. Elindultunk. Ilyen útviszonyok mellett egy fél óra volt az út. Én közben teljesen pszichológussá alakultam. Nem olyan Csernus-féle, hanem a kedves.:-) Csak úgy zúdultak rám a gondjai. Az apját nem ismerte, korán meghalt. Anyuka maga is egy bentlakós pszichiátriai klinikán él. Se testvér, se párkapcsolat. Pár éve megerőszakolták, teherbe esett, el kellett vetetni, pszichológushoz járt. Az autóbalesete után nem akar fizetni a biztosító, se a betegkassza. Epilepsziás, beteges, most valamit tanul is, vizsgája lesz. Szóval volt mit hallgatni. Persze mit lehet tenni, próbáltam nyugtani, vigasztalni. Egyszer csak benyögte, hogy rosszul van. Fék, vészvillogó kivág, világítás. Ott ült mellettem falfehéren, remegett, semmibe meredő tekintettel, egy szót mantrázva. El voltam készülve egy epilepsziás rohamra. Már a kilincsen volt a kezem, hogy kiszállok és átmegyek a másik oldalára, így le tudom dönteni az ülését. Az jutott eszembe, hogy mellette az ajtó zsebében van egy műanyag jégkaparó, az pont jó lesz benyomni a fogai közé. De szerencsére jobban lett. Ettől kezdve folyamatosan ismételgettem neki, hogy nincs semmi baj, itt biztonságban vagy....A klinikán is biztonságban leszel, ott már ismernek téged és tudnak segíteni...Meg lélegeztünk is, mint aki szülni megy.:-) Valamiért azt gondoltam, hogy a lassú ki-be légzés segít elkerülni az újabb rosszullétet és pánikot. Beszívjuk a levegőt, most lassan kifújjuk... be... lassan ki... ez ment az utolsó 5km-en. Végre odaértünk. Ugye bemegyek vele? Hát be.. A portás csak ránk nézett és már mondta is: Krízisközpont -első emelet... Nem tudom, melyikünk festett rosszabbul. Az első emeleten az első szembejövő gondjaira bíztam, aztán kb. még egy 10 percet ültem a kocsiban, mire annyira megnyugodtam, hogy el tudtam indulni visszafelé. Hiába, na...a helyes légzés nyugtat. Levegő beszív, lassan kifúj...