Pár perccel éjjel 2 után beszállt négy fiatal srác, olyan 18 évesek. Puchheimba akartak menni,mert lekésték az utolsó München felé induló S-Bahnt. Ez kb. 50 km, és testvérek közt is olyan 85€. Az anyagiakat firtató kérdésemre " nálam van 25€" -" nálam 30€"- típusú válaszokat kaptam. Hallgatni kellett volna a női megérzésemre, meg persze a hosszú évek taxis tapasztalatára és előre kérni a fuvardíjjat. De végül is e nélkül indultam el. Útközben el-elszundikáltak, nem volt velük nagy gond, csak a Radio Energy tuctuc-zenéje borzolta az idegeimet. Befutottunk a puchheimi vasútállomásra, alig fékeztem le, a hátsó három gyerek kiugrott és fizetés nélkül futásnak eredt, csak a mellettem ülő nézett bambán. Úgy tűnt, ő nincs beavatva a spórolós útitervbe. Abban a pillanatban bilincsként kapcsolódott a kezem a srác combjára, legalább egy maradjon fizetni. A hátsó ajtó az egyik oldalon nyitva maradt, de ez nem zavart, egy éles 180 fokos balkanyarral (tisztára mint egy amerikai film üldözéses jelenete...) a gröbenzelli rendőrségre akartam menni. A srác mellettem sírni (!) és könyörögni kezdett, hogy csak oda ne, bármit csak ezt ne, neki akkor vége. Oké kiscsávó, akkor ki kellene fizetni a 87,30€-t, ami a taxameterben van. De annyi pénz nincs nála. Nemmondod... Akkor hívjuk a rendőrséget... Vadul felváltva hívogatni kezdte a kiugrott haverjait, akiknek persze pont nem volt kedvük csacsogni vele.Én meg ugye hívtam a rendőrséget. Gyorshívásban van a telefonomon, minden eshetőségre készen. Kiderült, hogy a srác már csinált valami kisebb hülyeséget és egy hét felfüggesztett javítóintézeti büntetése van, amit, ha most rendőrségi ügy lesz, le is kell töltenie. A rendőrség rekord sebességgel érkezett meg. Gondolom végtelenül boldogok voltak, hogy az ügy összes szereplője külföldi... éljen a multikulti. Felírták mindkettőnk adatait. Nem értettem a logikát, hogy miért csak ezt a balfék gyereket veszik elő és miért nem érdekli őket a másik három futóbajnok? Kiderült, hogy Mohamedhez van szerencsénk, aki egy egyiptomi bevándorló ( oké, szóval hogy píszí legyek: migrációs hátterű...) család legidősebb sarja. Volt is mindjárt lakcím, gondoltam semmi gond, hazaugrunk, papa virítja a lóvét, aztán a többit majd leverik egymáson a haverjaival. Erre a gyerek olyan pánikba esett, hogy újra zokogni kezdett, hogy bármit, csak ezt ne,az apja úgy tudja, hogy ő most 300km-re innen egy focitornán van,nem mehet haza, ráadásul ivott is ma este, a muszlim apja , ha mindez kiderül, köftét csinál belőle, de minimum gyrossá aprítja. Kitört belőlem a pedagógus, kisebb hegyi beszédet tartottam a kölyöknek, hogy miért hazudik a szüleinek és egyébként is milyen társaságba keveredik, az ilyenek nem barátok, akik jól a bajban hagyják, de még haveroknak se nevezhetők, mert még ott is van betyárbecsület. A rendőrök elkísérték a közeli bankba, hátha van a számláján elég pénz. Nyilván nem volt. A rendőrök mosták kezeiket, tehetek feljelentést, ha akarok, vagy küldjön a cég számlát Mohamednek. Hahaha. Egyik hatékonyabb variáció, mint a másik. Ebből én még nem látok pénzt, nekem viszont a főnököm felé el kell számolni vele, benne az összeg a taxameterben, vagyis, ha nem sikerül a pénzt itt és most behajtani, egész éjjel ingyen dolgoztam. Úgyhogy -a "hatékony" rendőri intézkedés után -gondoltam ideje a saját kezembe venni az ügyet. Arra minden esetre jó volt a rendőrség jelenléte, hogy kis arab barátunk össze-vissza rosálja magát, nekem pedig legyen a kezemben a címe, amivel megszorongathatom a mogyoróit. Mert ugye bármit, csak aput neeee .....!!! Tudtam, hogy lesz valami ötlete, hogy magát mentse. Csak a folyamatos bőgése volt kicsit idegesítő. Szóval hogyan tovább?? Azt mondja, hogy a három megpattant srác közül az egyik nem lakik messze, menjünk azokhoz. Nem gondoltam, hogy az olyan hülye lenne,hogy egyenesen hazamegy (kiderült, hogy de), de a szülők biztos otthon vannak, próba szerencse. Végül is a hajnal fél négy a legideálisabb időpont egy kis családlátogatásra... Mohamed mutatta az utat. Egy két lépcsőházas, hatalmas lakótömbhöz mentünk, ahol vagy 40 lakás volt lépcsőházanként. Kezdte keresni a nevet. Azt mondja, valami szerb vezetéknév. Találtunk egy Sarajevic nevűt- ó, ez lesz az. Vadul csengetni kezdtem, nyomtam neki vagy tíz percig. Egyszer csak kijött egy faszi. Mondjuk neki, hogy Saschát keressük. Ááá, neki nincs fia...csak lányai...Jujjujjujjujjj, de ciki! Rossz családot vertünk fel hajnali háromnegyed négykor...Akkor a másik lépcsőház lesz az. Gyerünk! Ott is volt egy Markovic. Mohamed akkorra se élő, se holt nem volt, mert mondtam neki, ha ez sem stimmel, irány apu, nekem nincs sok kedvem ehhez a pénzbehajtó túrához. Tízperces folyamatos csengetés után lejött az egyik elszelelt gyerek. Helyben vagyunk. Lesápadt, amikor meglátott, biztos azt hitte, hogy már árkon-bokron túl vagyok. Nem tudta, hogy nem olyan feladós fából faragtak. Kérdezem, mi a helyzet a pénzzel? Jajjajj, ő most így tudna nekem adni 20€-t, csak apu fel ne ébredjen... Aha, szóval itt is apu a mumus... Ujjam a csengőn, tovább nyomom.Mennyit is mondtál?Talán 30 is összejön... Trrrr.....folytatom a csengetést... Oké-oké. Megpróbálja anyut óvatosan felébreszteni...Trrrr.... Nehezen jutunk el a 87€-ig így....De nem volt szerencséje. Mokány apuka robog le a lépcsőn, mezítláb, boxeralsó, póló. Kérdezi,mi történik itt? Bemutatkoztam, elmondtam mi a helyzet. Ránézett a fiára, nézte-nézte és egyre szűkült a tekintete. A gyerekből kifutott a vér. Nyilván nem először nézett apuka így rá, tudta mi jön. Olyan hatalmas pofont adott apu, hogy szó szerint a csengőtábla adta a másikat. Egy szó nélkül mutatta a srácnak, hogy húzzon felfelé,de nagyon gyorsan. Gyerek egy nyekkenés nélkül vágtatott fel. Apuka sűrű elnézések között nyújtott kezet, majd a kis arabhoz fordult. Kérdezte, hogy ő is meglépett-e. Ő nem. Vele is lekezelt. Menjünk fel, természetesen megkapom a pénzem. Adott egy százast, a visszajárót nem kérte. Kölcsönös szabadkozások közepette búcsúztunk, még hallottam, amint közölte a fiával, hogy ők még folytatják....A kis arab szipogva bandukolt mellettem. Útközben felhívtam a rendőrséget, hogy megkaptam a pénzt, felejtsük el az ügyet.